1. Adam Kadmon, a makrokozmikus ember

Az ember alakú ős-kozmosz vagy kozmikus ős-ember motívuma nagyon sok teremtésmítoszban megtalálható, az eddigiekben említett motívumok (Világfa, őstojás) közül talán ez a leggyakoribb. A kozmogónikus mítoszok elmesélik, hogy a makrokozmikus ember mely részeiből jöttek létre az egyes kozmikus dolgok, a bolygók, geológiai formák, az élővilág és a természeti jelenségek. Ezekben a mítoszokban közös az is, hogy elmondják, hogyan ment végbe a világ teremtése, hogyan áldozták fel az istenek a primordiális embert, miként darabolták fel a testét és szórták szét testrészeit a világmindenségben.
A teremtés tehát egy gigantikus ember megszületésével kezdődött. Ez a makrokozmi-kus ember, az ezoterikus elnevezéssel illetve Adam Kadmon etöltötte az egész univer-zumot, rajta kívül semmi sem létezett. Minden ebből az ősi létezőből ered: a csillagok, a tengerek és hegyek, a növények és állatok, valamint az emberiség is. A földi ember nem más, mint ennek az univerzumban szétszóródott makrokozmikus embernek a mikrokozmikus hasonmása. Ezt az üzenetet hordozza magában Hermész Triszmegisz-tosz tanítása is, a Tabula Smaragdina, vagyis a Smaragdtábla, mely a hermetikusok körében az analógiák tana néven ismert szöveget tartalmazza: „Ami fent van, meg-egyező azzal, ami lent van, és ami lent van, megegyezik azzal, ami fent van, így jön létre az egység csodája.”

A legtöbb kozmikus ős-embert hermafroditának ábrázolják a mítoszok és a metafizikai tanítások. Így például kétneműnek írják le a kabbalista szövegek a kozmikus Ádámot, Adam Kadmont, az archetipikus embert. Adam Kadmon metaforikusan "Isten testét" is jelenti. Az androgün, azaz a kétnemű ember az alkimista szimbolikában a bölcsek kövének jelképe, mely a két egymást kereső ellenpólus eredeti egységét, az élet lényegét és a tulajdonképpeni teremtést jelenti.
Az alsó és felső világ megfeleltetéseit legjobban az az ábra szemléltetheti, mely megmutatja, hogy az ember testrészei mely állatövi jegyekkel állnak kapcsolatban. Ahogyan a makrokozmosz rendelkezik a tizenkét jeggyel, ugyanúgy az ember is: a fejétől, mely a Kosnak van rendelve, egészen a lábáig, mely a Halaknak felel meg.

A germán mitológia szerint a világ egy Ymir nevű óriás testéből készült. Ő "az első lélegző lény", aki a sötét, jeges, északi birodalom és a lángoló, tüzes, déli birodalom határán született a tűz és a jég egyesüléséből. Az istenek feldarabolták Ymirt, és testrészeiből megalkották a világot. Az Edda így írja le a történetet:

"Formálták a földet:

Ymir húsából

hegyeket csontjából;

Dérhideg óriás

koponyája komor ég lett,

vérverítéke a tenger."

Az azték világteremtő egy Tloque Nahauque nevű isten, aki egymaga férfi és nő.
Az egyiptomi kozmogóniákból elsőként Osiris története juthat eszünkbe, akit gonosz testvére feldarabolt, és testrészeit szétszórta a Föld különböző pontjain. A memphisi kozmogóniában azonban egy másik mítosz élt Ptah isten teremtéséről. „Történt, hogy a szív és a nyelv hatalmat nyert az összes tag fölött, tanítván, hogy Ő (Ptah) benne van minden mellben és minden szájban ...” Az istenek azonban Ptah szájában voltak, mely „kijelentette minden dolog nevét”, és nem egyebek, mint Ptah különböző alakjai, manifesztációi. „Ekképpen alakíttattak ki az istenek, Atum és az ő Isteni Kilencessége, akkor minden isteni szó létrejött azáltal, amit a szív gondolt és a nyelv parancsolt...” „Minden dolog tőle jött létre, akár élelem, vagy táplálék, vagy az istenek eledele, vagy bármifajta jó dolog. Ennélfogva találtatott és észleltetett, hogy Ptah ereje nagyobb, mint az összes isteni, és ezért Ptah megelégült, miután megcsinált minden dolgot és minden isteni szót.” Ptah az Univerzum Elméje, az egy isten, az önmagában létező. Minden isten és ember az ő elméjének kivetülése. Horus az ő szive, ű és Thot a nyelve.
A kínai mitológiában a világegyetem ősatyját Pan Ku-nak hívják. Pan Ku, ahogyan az előző részben már szó esett róla, egy tojásból született, 18 ezer évig növekedett, míg végül 90 ezer li (kb. 45 ezer km) magas nem lett. Miután meghalt, testéből keletkezett a világ. Lélegzetéből lett a szél és a felhők, hangjából a mennydörgés, szemeiből a Nap és a Hold, húsából a föld, csontjaiból a sziklák, négy végtagjából a négy égtáj, véréből a folyók, ereiből az utak, verejtékéből az eső és a harmat, hajából és szakállából a csillagképek.
A védikus hagyomány ugyancsak egy mérhetetlenül magas, ember formájú lényből eredezteti a világegyetemet. A neve Parusa, akit feláldoztak az istenek. Testéből lett az égbolt, köldökéből a levegő és lábaiból a föld. Az élőlények összessége csak egy negyede Parusának, míg nagyobb része keletkezéssé és elmúlássá lényegült át.

2.  Az ősvíz és az őstűz

 

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az ősvíz, illetve az őstűz, mint a dualisztikus világkép alapja, milyen szerephez jut az egyes kozmogóniákban. A teremtés-regék általában matriarchális rendszerűek, de a teremtő Fény és Nap mítoszaiban határozottan a férfias jelleg uralkodik. Több ezer év alatt rendkívül sok változatuk alakult ki. Az egyes helyi kultuszok ezek legtöbbjét mély buzgalommal tartották fenn. Az eredetmondákban igen sok a közös vonás, nemcsak egymással, hanem a későbbi, más népek mondáival is. Kezdetben a dolgok a sötét és mély vízben voltak, forma és alak nélkül, megnyilvánulatlanul. Azután az élet szikrájának felvillanásával, a tulajdonképpeni Teremtéssel levegő és anyag keletkezett, így elvált egymástól a föld és az ég („teremté vala Isten az eget és a földet”). A tűz a teremtő férfierő, az aktivitás, az akarat kifejeződése, míg a víz a nőiesség, a befogadás, a passzivitás szimbóluma.

A legismertebb teremtéstörténet a Bibliában található. A teremtés eszköze az Ige, vagyis a világ a szó által jött létre. A szó az akarat, a tűz erő fizikai megtestesülése: "Legyen világosság: és lőn világosság" De ez a világkép sem egypólusú. Egyes Biblia- fordításokban az eredeti szöveget találjuk: "A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Istennek szent lelke lebegett a vizeknek felette." A szent lélek, azaz a teremtő szellem a férfias princípiumot jelenti, míg a vizek jelentése a nőies princípium. Ily módon még a keresztény teremtésmondában is megjelenik a dualitás szerepe.
A majáknál a Popol Vuh nevű elbeszélésfüzérben található teremtésmítosz szerint kezdetben mindenütt víz volt. A teremtő istenek földet kiáltottak, így jelent meg a föld. Hasonlatosan tehát a Bibliához, itt is az Ige, a szó lett az akarat (a tűz) megjelenési formája.

Az egyiptomiak hite szerint kezdetben volt az ősvíz, Nun, és ebből kelt fel diadalmasan a Nap és indult el égi pályáján. Eszerint az értelmezés szerint a világ minden reggel újra teremtődik, mikor a Nap felkel. Egy másik felfogás szerint a kaotikus ősállapotot a Végtelenség, a Sötétség, az Elrejtettség, illetve az Ősóceán képezte. Az ősvízből kiemelkedő ősdombon általuk létesül az őstojás.
A sumér mitológiában a világmindenség a világóceán közepén állt. Ebből vált ki az eget és a földet magába foglaló anyag. Az akkád teremtésmítoszokban Bél-Marduk, a legfőbb isten alkotta meg a világot az általa legyőzött Tiamatnak, az ősvíznek, a nőnemű őskáosznak a testéből.

A germán mondák szerint a világszellem teremtette meg északon a jég, délen pedig a tűz országát. Ezek találkozási pontjánál született meg Ymir óriás, akiből később a világ keletkezett. Itt is világosan látható a két őselem-pár szerepe.
A Védák ebből a tekintetből is letisztult, ezoterikusabb értelmű képpel szolgálnak. A mindent átható leheletet (tűz, szellem) és a mindent magába rejtő vizet tartja együttesen mindennek a teretőinek.

Japánban eleve női és férfi princípiumként emlegették az ősvizet és őstüzet: Jo és In volt a nevük, melyek már a kezdetben együtt voltak a kaotikus tojásban, mely később kettévált.

Kínában több mítosz is szól arról, ahogyan Csu-Zsung, a tűzisten legyőzte Kung-Kung vízistent, aki szégyenében nekiment az égboltot tartó hegynek, és emiatt hatalmas katasztrófa érte a Földet. Ez egy kissé más, mint az eddigiek, lévén, hogy ez már a teremtés utáni állapotot tükrözi, azonban mindenképp jól mutatja a dualisztikus világkép kifejlődését.

Végül egy maori mítoszt szeretnék megosztani az olvasókkal, amelyben világosan végigkísérhetőek az eddig említett motívumok.

"Ta'aroa volt minden isten őse; ő teremtett mindent.
Időtlen idők óta létezett a nagy Ta'aroa,
Tahi-Tumu, a Kezdet. Ta'aroa magából alakult ki,
ő a szülője önmagának, nincsen sem apja, sem anyja.
Ta'aroa burkában ült a sötétben öröktől fogva.
Ez a burok, mint tojás forgott a végtelen térben,
nem volt még ég, föld, hold, nap
és nem voltak csillagok sem.
Sötét, tömény vastagon sötét volt minden.
(Ta'aroa ezután feltörte burkát: ebből lett az ég, majd kiúszott a sötétségbe, és megteremtette a világot.)
Csak sötétség, csak víz volt mindenütt.
Io mondta elsőnek e szavakat:
"Éj, nappalt rejtő Éj."
S íme! Hajnal hasadt.
Ezután ugyanígy ezt mondta:
"Nappal, éjt rejtő Nappal."
S a nagy sötétség visszatért.
(Ekkor azt mondta Io, váljon szét a kettő, és az egyik legyen fönt, a másik alant.)
Mikor a fény kigyúlt és ragyogott minden,
Csak most látta meg Io a környező vizeket.
Ekkor mondta a negyedik szót:
"Te Wai-ki-Tai-tama, oszd meg a vizeket,
hogy kitáruljon az Ég.
Az Ég megszületett."
S íme! Papa-taunuku, a Föld ott feküdt lenn."