pRIEGER zSOLT

Nagy nyári blöff

Szkreccs

Ugyan már - mondta a pap, és feddőn ránk nézett. Szégyelltem magam. Épp Vikidál Gyula mellett térdeltem a Mátyás-templomban, s arra gondoltam, hogy kár a gőzért, mert Marilyn Mansonon nem segíthet a mi magyar imádságunk. Geszti Playboy Péter Magyarországát dúdoltam magamban - az igényes hangszerelésű új himnuszt, melyben, mint egy langyos pocsolyában, öszszemelegedhet liberális, népi balos, kormányhű és magyarszigetes, mindenki, aki kedveli a nagyon rossz dalokat, gondoltam megittasulva. Körbenéztem: ősi csikidam ritmusára, állig begombolt bocskaiban, pálmafa- és gyóntatószék-közelben nő egymáshoz a magyar, ez immáron orvosilag bizonyított!

Imádsággal felvértezve indultam hát az Arénába, ahol félóra után kiderült, hogy Marilyn Manson lötytyedt és kockázatmentes műsorát még a bulvártámogatott szikorai butaság sem helyezheti abba a kontextusba, ahol csekélyke értelmet nyerhetett volna a neves gyilkosról és az egykori szexszimbólumról elnevezett rocksztár gigantikus blöffje. A koncert tényleg hangos volt, ez az egyetlenegy jó, amit elmondhatunk róla, na meg az, hogy Marilynünk kétségkívül jól van becsomagolva, tud gólyalábakon egyensúlyozni, jó stylistokkal dolgoztat, azonban produkciójában nem sikerült eredetibb zenei gondolatokat felfedezni, mint mondjuk Celine Dion műsorában. Ezt csak azért illik megjegyezni, mert volt olyan orgánum, amely úgy vélekedett, hogy MM kultúrmissziót teljesít. Ja, persze. Hősünk Trent Reznor indusztriálmágus segítségével egy-két épkézláb számot tényleg összekapart évekkel ezelőtt, egy kis felvizezett náci-kunsztos Nine Inch Nails, mixelve David Bowie 70-es években elkövetett vizuális garázdálkodásaival, na, kábé ennyi az MM-univerzum. Egy óvodában a csendespihenő alatt több izgalom van, mint egy Manson-koncerten. Az előadó egyébként sűrűn nyúlkált a bugyijában, majd valami nevetséges kvázi náci szószéken is osztotta az igét, így a koncert a végére olyan veszélyessé vált, mint egy zúzósabb wellnesshétvége.

Azt nem tudom, hogy Geszti Péter csókolózott-e valakivel az MM-koncerten, vagy helyette legújabb dalát, a Magyarországot fényesítette remetei magányban, melyből a rá eddig oly jellemző infantilis humor írmagját is kispórolta. De legalább komoly szavakat írt bele, ha már a dalnak amúgy nincsen semmi mondanivalója. Provokációnak kevés, nyomulásnak sok. Ünnepre azonban éppen jó, ha annak szánta, mert az ünnep eleve kedvez a csasztuskáknak, indulóknak, csekély értelmű, búslakodós mondókáknak, a semmitmondásnak. Magyar Sziget, ARC és Geszti Péter, ez jutott nekünk 2005 nyárvégére jópofa popmagyarkodásból, meg az, hogy Szikora, két nappal fekete énekesnője nyilvános megalázása után aláírta az ARC hagymázos antirasszista felhívását, amely, ismerve az előzményeket, különösen ízlésesre sikeredett.

Így mennek napjaink, Manson közben hazament, a blöff hazai nagymesterei: Szikora és Geszti maradtak. Lelkünkből felszakad az össznemzeti sóhaj: szeptember végére nem kéne most már összehozniuk egy közös dalt is?